Vannak olyan utak ahol minden jól megy. Kedvesek, érdeklődők az utasok, terv szerint alakul a napirend és az idegenvezető úgy érzi magát, mint a világ császára. Vannak ilyenek, tényleg. Mégis nem igazán ezek azok amire emlékszünk.
Az út igazán jól indult. Egy nagyon kedves társaság indult el felfedezni Kínát. Sanghajban kezdtük az utat, a 24 milliós metropolisban. Bele gondolni is szédítő mennyiszer nagyobb ez a város mint az országunk. Az egyik bazáron voltunk ebédelni és indultunk a gyönyörű Yu kertbe a csoporttal. Mindenki megvolt amikor elindultunk, de mire odaértünk egy emberrel kevesebb érkezett. Persze vártunk hátha csak lemaradt. Visszamentünk az étteremhez, hívtuk a telefonján. Minden hiába. Persze a napnak tovább kell haladnia, így a csoporttal megnéztük a kertet. P. bácsi még mindig nem volt fellelhető.
- Reggel mindenkinek kiosztottam a szálloda kártyát, tudja hova kell visszamennie. De vajon a telefonszámomat leírta amikor lediktáltam a csoportnak?
- Nem, azt nem írta le.- Mondta az egyik utas.- Mellette ültem és láttam, hogy nem írja.
Míg visszafelé utaztunk folyamatosan hívtuk a szállodát, hogy hátha megérkezett már, de hiába kopogtak az ajtaján, nem nyitotta ki. Hiába hívtuk a mobilját, nem vette fel bár kicsörgött. Kínai kollégám felhívta a kórházakat a környéken hátha bevittek egy laowai-t (idegen, fehér embert) valamelyikbe, de mondták neki, hogy nem érkezett hozzájuk senki aki megfelelne a leírásnak. Felhívtuk a helyi rendőr őrst hátha oda vitték be mint eltévedt embert, de ott se jártunk sikerrel. Ilyenkor nem csak az idegenvezető izgul, hanem az egész csoport. Amint visszaértünk a szállodába a szobájához mentem és kopogtam hosszasan, de semmi válasz nem jött. Haza hívtam a cégnek hátha nekik van egy másik számuk az illetőre. Meglepő, de sokan az otthoni cégük, családtagjuk telefonszámát adják meg és ha elvesznek mondjuk a tiltott városban akkor mondjuk Kistarcsán a kedves nej veszi fel a telefont.
Az otthoniak is felhívták az illetőt, aki felvette a telefont. Megkérték, hogy menjen le a recepcióhoz. Amikor megláttam P. urat örömömben felkiáltottam
- Hát maga él! – És megöleltem
Mint kiderült ő csak 1 képet akart csinálni a vásári forgatagról anélkül, hogy ezt jelezte volna és amire megfordult addigra a csoportot már nem látta. Elkezdte keresni őket a bazárban ( nem jó ötlet) , majd amikor rájött, hogy elveszett taxit keresett. Hiába mondta, hogy taxi, taxi a helyiek nem értették őt és amikor elmutogatta, hogy le szeretne ülni elvitték egy WC-hez. Szerencsére talált taxit magától és visszament a szállodába, de utána elszunnyadt. Igaz hallotta, hogy csörög a telefon, de azt gondolta a szomszéd szobában szól.
Eme kaland után P. úr az egész kirándulás alatt szorosan mellettem haladt. A nyári palota hosszú folyosóján haladtunk amikor az egyik hölgy hozzám lépett.
- Nézd P. urat. Minden második másodpercben felnéz, hogy ott vagy-e még.
Lopva rápillantott P. úrra, majd visszafordult
- Tévedtem, minden másodpercben ellenőriz.
A kis kalamajka után P. urat mindenki számon tartotta. Ő meg nem bírt elnézést kérni, hogy ilyen ügyesen sikerült elvesznie.
- Rengeteget utazom és még soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Persze azt is említetted, hogy ne induljunk el megkeresni a csapatot, maradjunk ott ahol elvesztünk, de valahogy kiment a fejemből.
P. úr elképesztően cuki volt és hát izgultunk érte, de azon az első napon még nem tudtam mi minden vár még ránk.
(folyt. köv)
Kinga Kalandozásai 